A magyar kultúra múltjának egyik legvitatottabb pontja az, hogy volt-e
honfoglaló eleinknek saját írása. Évről évre bizonyosabbá válik, hogy
eleink írástudó népként érkeztek a Kárpát-medencébe. A rovásírás legfőbb
elemeit a magyarság a honfoglalás előtt, a keleti szállásterületeken
sajátította el. A betűalakokat nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy
a betűket rótták, hogy a sor jobbról balra haladt, hogy a magánhangzókat
csak ritkán írták ki, s leginkább akkor ha azok hosszú magánhangzókat
jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való rokonságra utal. Az ótürkök egészen
a Fekete-tengerig terjesztették ki hatalmukat, itt jött létre a nyugati
türk, majd a Kazár Kaganátus. A kazárok írni tudását senki sem vonja
kétségbe. Őseink hosszú ideig ezen a vidéken éltek, így bőven volt
lehetőségük elsajátítani ezt a különös írásmódot. Sokat
elárul a magyar rovásírás eredetéről az is, hogy mind az "ír" , mind a
"betű" szavunk türk eredetű. Reméljük, hogy a majdani etelközi ásatások
bizonyítani fogják, hogy őseink nem felejtették el egyhamar a Kazáriából
hozott betűket. Mint ismeretes, a kései avar korban a Kárpát-medencében
egy rovásírást használtak, amelynek ábécéjét két legfontosabb emléke után
nagyszentmiklós-szarvasi rovásírásnak nevezzük. Azt is tudjuk, hogy ez az
írás a kelet-európai írások családjába tartozik, amelynek egyre több
emléke kerül elő a volt Kazár Birodalom területéről. A magyar honfoglalók
tárgyai között is találtak olyat, amelyen ezzel a kelet-európai írással
készült rövid felirat állt (Homokmégy-Halom). Mindezek ellenére még mindig
hiányzik egy-két láncszem, amely összekötné a magyar rovásírást a késő
avar kori és más kelet-európai emlékekkel. E hiányzó láncszemek
remélhetőleg hamarosan előkerülnek. Talán azon téglajelek közt keresni
őket, amelyek XI-XII. századi templomaink falán láthatók.
"Kizártnak tartom - mondta Németh Gyula -, hogy az írás használata, ilyen
értékes része a műveltségnek, ha egyszer a magyarság egy törzsénél
megvolt, a többieknél ne lett volna meg. A székely írás tehát véleményem
szerint a pogány magyarságnál általánosan használt írás, amelyet a
kereszténység megsemmisített, azonban megmaradt az elkülönülve és önálló
szervezetben élő székelyeknél." Mivel a Székelyföldön maradt fönn
legtovább, ezért szokták írásunkat székely rovásírásként emlegetni.
Írásunk
négy betüjele az "a", az "e", "o" és "f" biztosan, két betüje, a "h" és
"l" pedig valószínűleg szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethető
vissza. Az a tény, hogy az "f" és "h" jele egy másik ábécéből került a
magyarba, olyan nyelvre utal, amelyben eredetileg nem volt "h" és "f".
Ilyen volt a szláv és a magyar is. Régen a fehér fejér, Székesfehérvár
pedig Fejérvár volt. Az "a", "e" és "o" magánhangzók betüjeleit azért
vehették át, mert az eredeti írásnak más rendszere lehetett a magánhangzók
jelölésére, vagy pedig olyan magánhangzói voltak, amelyek távol álltak az
átvettektől.
Feltünő, hogy a magyar írásban az "s" és az "l" jele összefügg. Úgy tűnik,
mintha az "s" a görög lambda jeléből lenne és az "l" jele az "s" jeléhez
hozzátett két vonással (pontosabban: diakritikus jellel) lenne képezve. Az
"r" jele egyszerűbb és a "z" jele az "r"-hez hozzátett vonás. Az "ny" jele
világosan az "n" és a "j" jelből van összetéve. Mindez az írás belső
történetére utal.
A magyar rovásírás a
X. és XV. század folyamán jelentősen átalakult. Előbb kapcsolatba került a
szláv, majd pedig a latin írással. Írásunk kálváriája a kereszténység
felvételével kezdődött. A latin nyelv és írásbeliség csak ezután nyomult
az előtérbe. A régi pogány írásjeleket üldözni kezdték, így a rovásírás
visszaszorult, hanyatlani kezdett. Tudunk olyan vatikáni rendelkezésről
is, amely előírta, hogy a magyarok, a székelyek s a hunok által használt
régi magyar betük, a jobbról balra való írás helyett csak a latin betüket
szabad használni, a papoknak a pogány írást büntetés terhe mellett
tanítani nem szabad, a pogány betüs feliratokat pedig egyenesen meg kell
semmisíteni.
A rovásírás
titkosírásként élt tovább, sőt fejlődött, hiszen a latin írásmód hatására
alakultak ki az úgynevezett ligatúrák, összevont jelek. Ilyen például a
latin saint (szent) szó rövidítése: st, amely a rovásírásban az "s" és "t"
betük összevonásából keletkezett. A sort még kiegészíti az "nd",
"ck"...stb.
Újbóli felvirágzás a
reneszánsz és a humanizmus elején következett be, amikor is az előkelő
udvarokban szívesen használták titkosírás és egyéb időt múlató
foglalatosságként. Lehet, hogy ekkor kiegészítették betükészletét, amely
most megnehezíti a régebbi betüalakok és a helyesírás pontos
visszaállítását. A reneszánsz elmúltával az újra erősödő egyház és
konzervatív vezetőgárdája szép lassan teljesen a háttérbe szorította
őseink írását. Legtovább a Székelyföldön, a XVII. századig maradt fönn.
A fentebb leírtak a
rovásírás "hivatalos" történetét képezik, vannak azonban olyan
szakemberek, akik szerint a magyar rovásírás fejlődése nemcsak a türkökig,
hanem teljesen az ókorig visszavezethető. Ez a lehetőség sem alaptalan,
amint Forrai Sándor a Magyar Fórum 1996 június 6-i számában be is
bizonyít. A következő sorok őt idézik.
"A hon
visszafoglalásának 1100. évfordulója alkalmából eddig a sajtóban,
rádióban, televízióban elhangzott értekezések, tudományos fejtegetések
őstörténetünket általában nem a valóságnak megfelelően mutatják be. Csupán
honfoglalásról beszélnek, mintha Árpád bejövetele előtt itt sem magyar
nyelvet beszélő, sem rokon népek nem éltek volna, és ezzel kapcsolatban
krónikáinkat is csak legendáknak minősítik, holott a krónikák szerint is
Árpád magyarjai hívásra jöttek vissza a Kárpát-medencébe. Itt lenne az
ideje annak, hogy véget érjenek azon Bach-korszakbeli hazugságok, melyek
kizárólag osztrák érdekeket szolgáltak: hogy Árpád magyarjai műveletlen,
írástudatlan nomádok voltak, akik nyereg alatt puhított húst ettek, mintha
a tüzet sem ismerték volna. Ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal
árasztották el a Nyugatot, ezt tanították iskoláinkban nemzedékről
nemzedékre. Az igazság pedig az, hogy olyan ősi írása van a magyarságnak,
melynek jelei szoros kapcsolatban vannak valamennyi ókori írással. Amikor
azonban a Kárpát-medencében és főleg Erdély területén egymás után kerültek
elő rovásírásos nyelvemlékek, kiderítették, hogy csupán a türk rovásírás
átvételéről van szó, ősi írásunk nem is volt. Hunfalvy Pál, az Akadémia
akkori főkönyvtárosa egyenesen "koholmánynak" minősítette az addig
előkerült emlékeket. Ezzel szemben a magyar rovásírással kapcsolatos
tanulmányaimat 1994-ben kötetben adta ki az Antológia Kiadó: Az ősi
magyar rovásírás az ókortól napjainkig címmel. Ebben kimutatom, hogy
az írástörténetnek két bölcsője van, a Kárpát-medence és a Közel-kelet,
Mezopotámia központtal."
Az írástörténetben
igen fontos szerepet játszik a Kárpát-medence ősi íráskultúrája, elsősorban az erdélyi tatárlakai és tordosi
ókori írásokkal. Az erdélyi Tatárlakán 1961-ben N. Vlassa kolozsvári
régész hamuval telt gödör fenekén 26 agyagszobrocskát, 2 kőfigurát egy
tengeri kagylóból készült, karperecet, két rajzos agyagtáblácskát és egy
képírásos korongot talált. Vlassa észrevette, hogy a jelek
feltünően hasonlítanak a Kr. e. IV. évezred végének sumér képírására. A
leletek világszerte nagy feltűnést keltettek, mivel a C14
radiokarbonvizsgálatok szerint 6500 év körüli írások, melyek az eddig
legrégibbnek tartott mezopotámiai
Uruk városából
előkerült sumér írásnál mintegy ezer évvel korábbiak. A vizsgálatok
szerint a korong helyi homokos agyagból készült, és a jelek bekarcolása
után került kiégetésre. Nálunk Makkay János régész külön tanulmányban
foglalkozott a kérdéssel.
A korongot egy vízszintes és egy függőleges átló négy
mezőre osztja. Minden mezőben képjelek láthatók. A korong az átlókkal a
magyar rovásírás egyik "F" jelváltozatát ábrázolja, mely nem más, mint a
"napforgó" ősi írásos képjele. Feltünő, hogy a négy részre osztott korong
10 képjele közül 6 a magyar rovásírás jelével alakilag megegyezik. Ezek:
"Z, Ny, Gy, B" felett fekvő alakban a "P", a karika rovásírásunk egyik
"Ly" jelváltozata. Ezen jelek a sumér képírásban mind megtalálhatók. A
kettős kereszt a magyar "Gy", kiscímerünkben a gyulák (vezéri méltóság)
névmonogramja. A sumér címerben a jogarnak, fából készült uralkodói botnak
írásos képjele, jelentése "Pa". Nem véletlen, hogy a két címer
jelábrázolása, azaz történeti mondanivalója azonos.
A
Kárpát-medence ősi írásbeliségének másik fontos bizonyítéka az első magyar
régésznő Torma Zsófia által 1857-ben a Tatárlakától kb. 20 km-re levő
Tordos határában talált írásos agyagkorongocskák és cserépdarabok. A kb.
11000 db, megközelítőleg 4500 éves cseréptöredék és korongocska,
amelyekben különböző ábrák és írásnak tűnő jelek láthatók, köztük ékírás
jellegű, képírásos és zömében lineáris, azaz vonalas írások. Ez utóbbiak
között a tatárlakaihoz hasonlóan rovásszerű és számrovás jellegű jelek is
találhatók, melyek közül több, mint tíz a magyar rovásírás jeleivel
alakilag is megegyezik. A tordosihoz hasonló írás nyomaira bukkantak a
régészek a Balkán térségben is, így Karanovoban, Sitovoban, Vincán,
Gardisnicában. Ezek a leletek a tordosi íráskultúra egyenes folytatásai. A
leletanyaggal több neves írástörténész is foglalkozott, egyértelműen
megállapítva a krétai-mezopotámiai kapcsolatokat.
Az írás
kialakulásának másik bölcsője az ókori Közel-Kelet Mezopotámia központtal.
A magyar rovásírás része annak az írásrendszernek, amely a mezopotámiai
sumér képírásból és az egyiptomi képírásból fejlődött ki. Számos bibliai
történet színhelye az Éden kertje, Nimród, a nagy vadász alapította
Ninive. A sumérok voltakaz elsők, akik a képírásból a folyamatos
gondolatok lejegyzésére fogalomírást alkottak. A különböző elvont
fogalmakat, igéket, érzelmeket összetett képjelekkel azaz ideogrammákkal
fejezték ki. Mivel a sumér is ragozó nyelv volt mint a magyar, ezért a
ragokat, képzőket megfelelő szótagjelekkel fejezték ki, amelyekben már
benne voltak a megfelelő magánhangzók is. Ebből fejlődött ki az ékírás,
majd a betüírás, melyek közül az álló kereszt egyedül a magyar rovásban is
"D" hangértékű, a hal írásos képjeléből lett a "H" jel, mely a magyarban
is "H" hangértékű, jelentése a sumérban "ha", mely azonos a hal
szavunkkal.
A sumér képírás terjedt el kelet és nyugat felé egyaránt. Nyugat felé az
egyiptomi képírás kb. 4800 évvel ezelőtt sumér hatásra keletkezett, átvéve
annak belső szerkezetét, azzal a különbséggel, hogy a szótagjelekből
hiányoztak a megfelelő magánhangzók, így ezek csupán mássalhangzós
csoportjelek. Az egyiptomi képírás kezdetben a papok írása volt,
rendszerint kőbe vésték a tárgyakhoz hasonló jeleket, a hieroglifákat,
azaz a szent véseteket. A szövegekben előforduló fáraók, királyok nevét
keretbe, kartusba foglalták.
Karnak
város templomának egyik hieroglif felirata Campbell angol kutató szerint a
következő: III.Thotmesz fáraó uralkodása idején birodalma területén
magharok is éltek, a hettitákkal együtt harcoltak és bizonyságul Arad,
Árpád és Maghar városokat említi. Campbell szerint a magharok alatt
magyarokat kell érteni, valószínű szabir magyarokat. Ez az időpont Kr. e.
1500 körül lehetett, amikor is a föníciaiak az egyiptomi képírásból,
elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a rovásírást,
az első betüírást. Galánthay Tivadar orientalista 1914-ben táblázatban
mutatja ki az egyiptomiból kifejlődő rovásírásokat, különös tekintettel a
magyar rovásírásnak az egyiptomi és a föníciai rovásírásokkal való szoros
kapcsolatára. Tekintettel arra, hogy a magyar rovásírásnak az öszszes
rovásírások közül a föníciaival van a legszorosabb kapcsolata (50%), azt
bizonyítja, hogy a szabir magyarok révén az ősforrásnál mi is ott voltunk.
Néhány
példa az egyiptomi és a magyar rovásírás kapcsolatáról: "B" kettétört és
keresztbetett bot az ítélkezés képjele, a magyarban pálcát törni valaki
felett. Az uralkodói pálca, a jogar rovásunk egyik "J" jele. A hajfonat
rovásunk egyik "H" jele. Az öntözőcsatorna állítva rovásunk "CS" jele. A
menni, sietni rovásunk "S" jele. A karika ponttal, "RÉ", a napisten,
rovásunk egyik "LY" jelváltozata; "I" azonos jel a magyarban is.
